Éttermekben, bárokban a következő a helyzet Spanyolországban: bemennek a helyi fiatalok, rendelnek egy kis bort, egy kis sört, sangríát, a pincér pedig kihozza mindezt nekik egy vagy több tálnyi tapas kíséretében. 

Valahogy így néz ki az ideális tapas tálalás

A “tapa” (magyarul talán falatkának hívhatnánk) étel is meg nem is; ennivaló, az tény, de egyáltalán nem arra szolgál, hogy pusztító éhségünket csillapítsuk vele, sokkal inkább afféle csipegetnivaló, amely kissé tompítja az alkohol bódító hatását és tovább élvezhetővé teszi a beszélgetést. (Egyébként, nagy általánosságban elmondható: a spanyolok mesterek abban, hogyan kell négy órán keresztül úgy borozgatni egy bárban, hogy a végén még spicces se legyél, nemhogy részeg.)

Bár modernkori hóbortnak tűnik, a tapas eredete több évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza. Először X. Bölcs Alfonz királyban merült fel egy rendelet ötlete, mely szerint a tabernákban szolgáljanak fel némi harapnivalót is a bor mellé, hogy a pórnép ne rúgjon be azonnal és ne legyen annyi kocsmai verekedés. (Ha picit jártas vagy a spanyol történelemben, tudod, hogy minden elmés találmány visszavezethető X. Bölcs Alfonzra.)

Pár évszázaddal később – már a XX. század hajnalán járunk – egy másik Alfonz, nevezetesen a XIII. lépett be egy szép napon egy cádizi étterem ajtaján a kíséretével együtt. Rendelt egy kupa jófajta bort, kísérete pedig, hűséges alattvalók lévén, utánozta ezt az aktust. A pincér nagy tisztelettel kihozta mindenkinek a kupa bort, és már épp letette az asztalra, amikor a nyitott ablakon át kisebb homokörvény tévedt be az étterembe.

A pincérfiú nem szerette volna, ha az uralkodó foga alatt homokszemek csikorognak, ezért gyorsan kapta a legközelebb eső vékony szelet sonkát és “letapasztotta” vele a királyi kupa borát. (Mekkora szerencse, hogy nem egy termetes tőkehal volt a keze ügyében!) A királytól természetesen bocsánatot kért, amiért ily módon letakarta a bort (spanyolul a tapar ige jelentése: beborít, le/betakar). A királynak viszont annyira megtetszett ez az elmés szóhasználat, hogy a következő kört is ilyen tapa-val kérte a borból. A kíséret pedig újfent, hű alattvalók lévén, utánozta ezt az aktust. Így lett népszokás a tapas a legenda szerint!

A legősibb tapa-k csuda vékonyra szeletelt, fantasztikus ízű sonkákból és sajtokból álltak, kis tányérokra rendezve. Ma már elképzelhetetlenül sokszínű a spanyol tapa-kínálat, és annyira közkedvelt lett más országokban is, hogy mindenki kedvére kitalálhatja magának a saját kis falatka-összeállítását. Spanyolországban népszerűek a tenger gyümölcsei akár vaslapon sütve, akár bundában (tintahal, polip), esetleg grillezve (szardella), de ugyanígy a töltött olívabogyó, a krokett, a gomba, az eredeti spanyol szamálik, a kis garnélarákok mind-mind a kínálat részét képezhetik, anélkül, hogy eltérnénk a spanyol ízvilágtól.

Érdemes otthon is kitenni kis kínálókat a tapasból, ha vendégeket várunk. Magyar szemmel, csupán két dologra kell ügyelni: egyrészt, mellőzzük a kenyeret, legyen bármilyen barna és teljes kiőrlésű is! Inkább savanyúság legyen a magyar konyhából becsempészve, mint kenyér. A másik pedig, hogy a tapas nem arról szól, ki tud többet enni; erre a célra inkább főzzük meg a jól bevált paprikás csirkét nokedlivel. Ez csupán hangulati elem, kísérő az asztalon, úgyhogy kis adagokban, és csak finoman!  Jó étvágyat! Akarom mondani, kellemes beszélgetést!

Spanyol nyelvi tananyagok itt: www.spanyolozzotthonrol.hu